az életfává gyökerezett vágy lomböleléséből
maradó-menősen kirebbent fészkéből két
kismadár utánuk csak lassan szálló pihepár
emlékét őrizzük
azóta asztalcsendben fogynak a napok
pezsgős éjszakák buborékos fényei
verődnek vissza kótyagos álmokon
az otthon-meleg radiátorán
lejjebb csavar kezünk egy-két fokot
és a száradó ruhák illatában
levendulakék illúziót altat az idő
zizegő vánkoson száraz szirmok szúrós
érintése nyomán bizsergő sebeket ápolunk
álmodunk
majd fekete-fehérbe villan az utca
egy kockányi visszatérő kép széleit
bélyegfokokra csipkézi a véglegesség rémülete
a magány
ellene szemünkre kendőt szorít kezünk és
hallhatatlanná imádkozzuk a szeretnikészt
s ha kristályüvegen széttörik a tengerré nőtt
bánat - hasadt öléből éled a vég -
szivárványszemű szirénként várunk
medúzacsókokra hogy minket is
áttetsző testébe fogadjon a mély
de ébredünk
levendulakék illúziót túr szét az idő
2011.10.19.-201603.21.
Zsefy Zsanett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése