az első emeleten lakott. alattunk.
nagypolgári lakás, elvált státusz.
elegánsan, vörös hajjal, büszke járással,
esténként idős barátja oldalán feszített.
olyanok voltak, mint a Hold és a csillagok.
az úr kerek és a Holddal ellentétben gazdag.
mellette az asszony aki az úr fényében ragyogott.
ha visszaköszöntek távolságtartó mosollyal
a szomszédok irigyen fordultak utánuk.
de pár év után a kerek Hold sem találta a párost.
az asszony lelke egyre kopott, a ruhatára sem lett módi.
haja szürke, arca fakó, a szobákban nem hangzott szó.
nem mosolygott, nem is köszönt. magány trónolt a küszöbön.
fia, ha jött egyszerűn szétverte az anyját s közben drogozott.
aztán csend lett hosszan tartó, s az a nagy csend
egyre többször bekúszott a szomszédokhoz.
a hangos évek felejtődtek. azt suttogták rákos beteg,
de nem hallottunk jövést-menést, csak időnként az a
dübögés rázta meg a falakat.
anyám ha azt meghallotta leküldött hogy nézzem hogy van
félve mentem, sajnálattal. mintha halál bújna a sarkokban.
a mentős - ha kihívtuk, mondogatta - ezt teszi a morfin a rák,
s mit tehettem? megitattam, megetettem.
közben a párnába süppedt esdeklő szemeket néztem,
s megijesztett a félelmetes magány.
(ez fog várni rám is talán?)
sok éven át úgy mentem el az ajtó előtt,
hogy azt vártam kilép egyszer újra.
a nő. vörös hajjal, elegánsan, büszkén,
ahogy életre kelt néha bennem a múltban.
akiben nem látták meg az esendő embert.
aki úgy gondolta elindul egy marék gyógyszerrel.
úgy is lett. pedig fel sem kelt.
(Egy jobb sorsra érdemes asszony emlékére.)
2019.07.24-25.
Bara Anna (Zsefy)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése