Kesergő

Egy nem mai ...:

Még mindig pálcák roppannak,
ahogy törtek régen is felettünk,
de meddig kell száraz gallyakat
udvarainkban darabokra szednünk?

Mert havasi gyopárt rezgetett a szél,
s az a szál virág miénk volt egykor,
mert folyóink görbületén
messzebb is ránk csillogott a mennybolt,
mert az ott honos már nem otthonunk
- meg sosem  értjük -,
a szívünkbe zárt határt
csak emlékként idézzük?

Az időt bokrára kötötte kezünk..

A szem mindig visszafelé tekint,
pedig láncként tartana, ha karolna a sok kar,
de mi összefogná már megint másként akar.
Csak elemez régi diadalt, ajkán ősi dallal.

Na és hová tartasz így magyar
az örök vissza-kanyarral....?


2011.06.20.
Cédrus65
*
(Fotó: tengerekesfolyokelovilaga.network.hu) )

Egyedül

Zeneajánlóm: Beethoven - Silencio
https://youtu.be/fulC4MuO9bw

Az ember egyszer csak magára marad,
ahogy elindult, amikor elszakadt.
Az út végére is ugyanúgy ér.
Elpattan valami. Talán egy ér.
Az idő és tér ott elveszett.
Már nem kergeti a felleget.
Az avar lehet oly hangtalan,
ha hűvös ősszel betakar,
s ahogy alatta bomlik az élet
nyűtt sejtekből ismét ébred.
Kibújik bimbó, sziklevél,
féreg, rovar. Szárny rebben
és nem jut eszébe egynek sem,
ha földre született röppenjen.
Ha röpül, nem vágyik más eget,
nem tágítaná ki a teret.
Vannak. Amíg még lehet.
Együtt vagy külön, nem érdekes.
Csak az ember olyan különc,
haladni szeret külön-külön.
Bűnösen is és bűntelen
egyre feljebb, ha kell, ha nem.
Ha Isten egétől szédül már,
hittel, hitetlen mindig vár.
Valami mást. Rendhagyót.
Kapaszkodót vagy biztatót.
De hiába minden intelem,
véget ér, ami nem végtelen.
Apró kis férgek foglyaként
elenyész, amit még remélt.
Egekbe száll és felejti,
hiába kutatta ezernyi
tudatban is tudattalan,
miért van az, hogy egyszer csak
az ember úgyis maga marad.
Ahogy elindult, ugyanúgy ér
az út végére. Oda egyedül lép.

2015.03.01.
Cédrus65