Még mindig pálcák roppannak,
ahogy törtek régen is felettünk,
de meddig kell száraz gallyakat
udvarainkban darabokra szednünk?
Mert havasi gyopárt rezgetett a szél,
s az a szál virág miénk volt egykor,
mert folyóink görbületén
messzebb is ránk csillogott a mennybolt,
mert az ott honos már nem otthonunk
- meg sosem értjük -,
a szívünkbe zárt határt
csak emlékként idézzük?
Az időt bokrára kötötte kezünk..
A szem mindig visszafelé tekint,
pedig láncként tartana, ha karolna a sok kar,
de mi összefogná már megint másként akar.
Csak elemez régi diadalt, ajkán ősi dallal.
Na és hová tartasz így magyar
az örök vissza-kanyarral....?
2011.06.20.
Cédrus65
*
(Fotó: tengerekesfolyokelovilaga.network.hu) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése