A hatalmas ház a kerttel lassan összement.
Elsprintelt a fák fejéről az ég. Pedig majdnem
elértem, mint kis gyerek. Egyedül csak a
plafont volt nehéz. Az öregek háta egyre
görbült, én meg több cipőt is kinőttem.
De a világ meg sem érezte közben, hányan
haltak vagy érkeztek a földre. Aztán Isten
kivasalta, ami összement. Előbb a gyerek
tűnt el belőle, és rádöbbentett a ház nem is
kicsi. A mennyezetet már nincs kivel elérjem.
A kert is kitágult. Ismét végtelen. Minden
újnak hat, pedig ódon. Észre se vettem, úgy
lettem öreg, mint szememben ők voltak akkor.
2017.02.03.
Zsefy Zsanett
A végleges verzió címe:Elmosódott kontúrok.




