(http://youtu.be/12Q1rHl1DsM)
Lila akác mögé bújt otthonom,
hol átsiklottam a gondokon.
A Péterfián a helyén már
Pláza magasodik. Beton-árny.
A falakhoz simult akkor még
kála virága és százszorszép.
Gyerekek között ott gondtalan
múltak a percek. Úgy hét nyaram.
A sárga rózsát a kertünkben
apám nevelte a kedvünkre,
hogy méheket vonzzon édesen,
nem csendült szó sem élesen.
Nefelejcs feje, a zsenge-kék
őrzi még most is a nevetést,
anyám hangját, az örök derűt,
ahogy a szirmokon szétterült.
A hársfák, akácok illata
ablakon lengett, s a pillanat
ünnepet hozott, ha este lett.
Annál szebbet sem festhetek.
A kardvirág bordó bársonya
a jövőnek bomlott, s lágy nyoma
maga volt élet és ölelés.
Ami még maradt: a számvetés.
2011.06.18. -2014.05.29.-2017.04.14.
Zsefy Zsanett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése